Kábé egy másfél éve történt, a felismerés azóta sem hagy nyugodni. Kint jártam a németeknél, szokás szerint a dolgok általában rendben vannak arrafelé, de mégsem erről szeretnék írni. Ami most megragadott, az a hangulat, ami odakint és utána itthon fogadott. Régebben megszoktuk a németeket, mint korrekt, de inkább hűvös, kimért, távolságtartó embereket. Tudom, nem bölcs dolog sztereotípiákat gyártani, de az ember önmaga védelmében néha mégis megteszi. Egy szó mint száz, sokáig abban a tévhitben értem, hogy a lazaság és vidámság inkább jellemző ránk, mint a németekre.
Hazajövetelem után hidegzuhanyként ért az itthoni közhangulat, pedig csak pár napot voltam kint. Odakint az emberek nyugodtak, sőt vidámak, poénkodnak, a jegyellenőr segítőkész, nem is folytatom. Itthon meg a többség, mint aki citromba harapott, görcsös, rosszkedvű.
Ezt nem igazán fogom megérteni. Természetesen tudom, hogy vannak élethelyzetek, amikor a bánat és szomorúság jellemzi az emberfiát / lányát, de olyan azért a világon nincs, hogy a nép zöme szomorú legyen. Itt valami más gond is van, mégpedig nagy gond.
Szeretem, ha a környezetem vidám, elmondhatom magamról, hogy egy nagyon jókedvű munkahelyen dolgozom. Illetve pontosítanék a munkahelynek az a kisebb része ahol én dolgozom, kiegyensúlyozott és jókedvű.
Az általános össznépi búvalbéleltségről és az okokról szeretnék beszélgetni mindenkivel, aki a blogtér eme távoli pontjára téved...